8

A ciszterciták Szent Mihályról elnevezett apácakolostoránál
Augusztus havának 4. napja, délután

MELCHIOR a DOMONKOSOKTÓL nem ment egyenesen haza, hanem nekivágott a hegynek, és keskeny utcácskákon Szent Mihály apácáihoz bandukolt. Az út nagyon is ismerős volt számára, hiszen évek óta szívesen elidőzött az apácakolostor serfőzdéjének ivójában, mentával ízesített sört kortyolgatva és jókedvűen diskurálva. A serfőzde ivója szinte pontosan a Quad Dack-torony tövében volt, melyek parancsnoka, Grote olyan szerencsétlen véget ért.

Az apácáknak nagy birtokuk volt Tallinnban, és már azelőtt itt voltak, hogy a lovagrend újfent magához ragadta az uralmat a városban és Lívföld nagyobbik részén. Melchior tudomása szerint a ciszterciták már akkor letelepedtek Tallinnban, mikor a városfalnak még híre-hamva sem volt. Majd mikor néhány száz évvel ezelőtt elkezdődött ennek az építése, az apácák tulajdonában maradt néhány nagyobb legelő, egy erőd és attól kijjebb a templom. Később azonban, ahogy az erődöt egyre nagyobbra, a templomot pedig egyre magasabbra építették, az apácákat is körbekerítették a városfallal, melynek építéséért nekik maguknak kellett fizetniük. Most a ciszterciták temetője és kertjei a templomtól délre és keletre terültek el, zöld foltokként a szürke kőtenger közepette. A birtokot alacsony kőkerítés határolta a Széles utca felől. A városfalon kívül voltak az apácák legelői és kertjei, elnyúltak egészen a Süstermayernek nevezett elővárosig, a szegényebb nép kocsmákban bővelkedő szálláshelyéig.

A város és a kolostor tulajdonában álló területek folyamatos vita tárgyát képezték a városi tanács, a kolostor és a lovagrend között, különösen olyankor, amikor a városfal magasításra és erősítésre, a tornyok pedig bővítésre szorultak. Az apácák néha arra hivatkozva próbáltak a feladat alól kibújni, hogy nincs pénzük, és ha egyszer a fal a városé, akkor építse csak a város! A városi tanács erre rábólintott, hogy rendben, átvállalják az építkezést, csak akkor foglaltassák szerződésbe, hogy azok a területek, melyeken a városfal áll, a város tulajdonát képezik, hasonlóképpen a falon kívül elterülők is. Erre az apácák hevesen tiltakoztak, és meglobogtatták azt az adománylevelet, melyben a dán király nekik ajándékozta a szóban forgó területeket. Mire persze a harjui és virui vazallusok is felemelték a szavaikat, hogy milyen jogon meri a város a kolostor földjére és vagyonára rátenni a kezét. Döntőbírónak a lovagrendet kérték fel, mely igencsak nehéz helyzetben volt, mert a kolostorban élő apácák többsége a harjui és virui vazallusok és földesurak családjából származott, akik hűségesen szolgálták a lovagrendet, és akiknek privilégiumait a rend biztosította, ahogyan a város is. Így a komturnak nem kevés agyafúrtságra és egyszersmind rugalmasságra volt szüksége, hogy a viszálykodókat keresztény szellemben, ahogy illett, összebékítse.

Ezen torzsalkodásoktól eltekintve Szent Mihály apácái hozzátartoztak a városhoz, és a város népe szívébe fogadta a kolostort. Az utóbbi években a lovagrend és néhány kereskedő kívánsága, mi szerint újabb kolostor építésére kerüljön sor Tallinnban, még jobban összekovácsolta a városi tanácsot és az apácákat, a lovagrendtől pedig kissé eltávolította őket. A tanács és az apácakolostor érthető módon közös álláspontot képviseltek, amely szerint nincs szüksége a városnak egy harmadik kolostorra, mert azt mind a három megsínylené.

Melchior végigsétált a Széles utcán, és belépett az alacsony kőkerítésen nyíló hátsó tölgyfa kapun. A kolostor területe valóban nagy volt, az apácák mindenképpen kényelmesebben éltek a domonkosoknál, és itt is állandó lázas építkezés folyt, mint bárhol máshol Tallinnban. Alig néhány éve, hogy elkezdődött az új refektorium építése, és a munka még mostanra sem fejeződött be, bár időközben leállt, mivel a város elcsábította tőlük a mestereket, nagyobb fizetséget ígérve nekik a Tengeri kapu építésénél és a kikötőbeli bővítéseknél.

Aki nyugat felől lépett a kolostor területére, távolabb az impozáns városfal belső oldalát és a tornyokat láthatta, melyek előtt a torony nélküli Szent Mihály-templom állt néhány más négyszögletes épülettel, a kolostori tanácsteremmel és az apátnő házával. Az érkezőnek először át kellett sétálnia a kerten, gyümölcsösön és a legelőn. A köves, tisztának nem nevezhető, lármás utca után a kapun belépve csodálatos béke és csend fogadta a látogatót, mintha a városból egy ugrással vidékre szökkent volna, gyönyörű rétek, pásztorok, almafák és madárdal közé. A kolostori levegő, gondolta Melchior. A kolostori levegő valahogy mindig különleges, ahogy különleges a városi levegő is.

Tovább lépegetett az ösvényen, meghajolt a kertben dolgozó világi nővérek előtt, majd miután a templomhoz ért, el kellett sétálnia az építés alatt álló új refektorium és az almáskert között, mígnem végül a Louenschede-toronyhoz érkezett. Körülbelül idáig nyúlt a régi városfal, melyet északon már le is bontottak. A kolostor kertjei tovább folytatódtak, egészen a kötél-hegyi istállókig és házakig. Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott.

Dorn elmondása alapján Tobias Grote a falak közé zuhant. A falak közötti telekre épp innen lehetett bejutni, ahol a régi városfal véget ért. A falak homokos, kavicsos, elgazosodott senkiföldjét zártak közre. A régi városfal a kolostor belső udvarát vette körül, ahol különféle kisegítő épületek álltak, az apácák által használt szauna, serfőzde, ivó, mosókonyha, csűrök, fáskamra, kovácsműhely és miegyébb. A régi falat hozzáépítették a kolostor épületéhez, így onnan, ahol a patikus ekkor állt, nem lehetett bejutni a belső udvarra. A senkiföldjéről azonban az almáskerten átvágva az ember a kötélhegyi istállókhoz érkezett, ahol a kolostor területét alacsony fal határolta, melyen egy kis kapu nyílott. Éjszakára ezt ugyan bezárták, de nem volt nehéz átmászni a falon. A senkiföldjéről a városfalra és a Quad Dack-toronyhoz azonban nem lehetett eljutni, mert az egyetlen bejárat a kolostorudvarról nyílt.

Melchior álldogált, és azon morfondírozott, vajon mit láthatott itt a rátermett toronyparancsnok, ami úgy elborzasztotta. Kísértetet? Miért rémítgetne az Unterrainer-ház kísértete – ha egyáltalán létezik – a szent nővéreknél egy toronyparancsnokot? De ha egyszer már eljött idáig Melchior, hát belépett a falak közötti telekre, és körbenézett.

Valóban végtelen csendesség honolt itt, alig rezzent a levegő. A délutáni kánikula átforrósította a kőfalat. Mást nem is lehetett hallani, csak a fák hegyén meg-megmozduló levelek halk susogását és tücsökciripelést a kertek felől. A városfalat belülről boltívek erősítették, ezek tartották a fa mellvéddel ellátott védelmi emeletet, ahonnan Grote lezuhant. Ez az emelet nem volt valami magasan, állapította meg Melchior, de ha valaki elég szerencsétlenül talált onnan leesni, fejjel lefelé vagy egy kőre, az halálra zúzhatta magát. A védelmi emeletre a Quad Dack-toronyból és a szomszédos toronyból is fel lehetett jutni, mely a Quad Dack és a Louenschede között állt, és amit Apácamögöttes-toronynak hívtak.

Melchior megvonta a vállát, és szemügyre vette a földet. Valahová ide zuhant Grote. A talaj egyenetlen volt, göröngyös, tele murvával, pocsolyával, gazzal és kecskebogyóval, a fal tövében egy bűzös macskatetem hevert. Melchior felidézte a Dorn által mondottakat, és összeráncolta a homlokát. Grote holtteste a hátán hevert, arcára fagyott rémülettel bámulva az eget, véres fejjel és ripityára tört csontokkal. Eszerint zuhanás közben be kellett vernie a fejét egy kőbe. Melchior ilyen követ keresett, és végül meg is találta a régi fal tövében. Bárhogy is meresztgette a szemét, ez tűnt az egyetlen nagyobb kőnek a területen – vagy három férfitenyérnyi nagyságú, hosszúkás darab, melyen valóban rászáradt vér éktelenkedett. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy ebbe sehogyan sem vághatta be Grote a fejét. Ráadásul hogyan üthetné be az ember a homlokát bárhová is, ha egyszer a hátára esik?

Ezen elgondolkozott, majd úgy döntött, hogy megpróbál felmászni a kőfalra. Erről az oldalról ez nem volt kivitelezhető, mert az Apácamögöttes-toronynak nem volt bejárata a város felől, a Louenschede-torony alsó kapuja pedig zárva volt, ahogy valószínűleg lennie is kellett. Melchior dörmögött magában, majd a kolostori épületeket megkerülve visszatrappolt a templom ajtajáig, de mivel odabentről az apácák éneke szűrődött ki, meggondolta magát, a Széles utca felől ismét keresztülvágott a kerteken, és nemsokára újfent belépett a klastrom főkapuján a belső udvarra. Ezt az utat jól ismerte, hiszen itt volt szeretett serfőzdéjének ivója, ahová most is betért.

A kocsmát Gude világi nővér vezette, egy középkorú, tenyerestalpas nőszemély, karja, akár a tölgyfarönk, arca kerek, mint egy nagy tök. Gude a lovagrend valamely Tallinntól keletre fekvő birtokáról származott, ahol férjével egy vazallus kastélyában szolgáltak. Mikor a férfi meghalt, Gude minden földi vagyonát eladta, és a földesúr engedélyével Szent Mihály kolostorába vonult. Itt főzött az apácákra, dolgozott a kertben, leginkább azonban sört mért a kocsmában. Nehéz lett volna nála rátermettebb asszonyszemélyt találni erre a feladatra, mert ha kellett, tenyerével úgy betakart egy-két férfit, hogy az összecsókolózott az anyafölddel, hangja pedig olyan erős volt, hogy ha elkiáltotta magát, mindenkinek elakadt a szava rémületében. Ezen képességeire szükség is volt a klastromi kocsmában, mert a szent nővérek rendszerint később fejezték be az italmérést, mint ahogy azt a városi tanács illendőnek tartotta. Olykor megesett, hogy a férfiak esténként túl nagy lármát csaptak az apácáknál, Gude ilyenkor különösen belevaló nőszemélynek bizonyult, és seperc alatt lecsendesítette őket. A sörmérésből pedig csinos bevétele származott a kolostornak. Néhanapján, ha a városi tanácsnak nézeteltérése akadt az apácákkal, Wentzel Dornnak fel kellett kerekednie, hogy bírságot hajtson be a klastromon, mivel túlságosan kései óráig mérték itt az italt, és háborgatták a város éjszakai nyugalmát. Dornnak ehhez érthető módon nem igazán fűlött a foga, mert időnként ő is szívesen elüldögélt a serfőzde ivójában, a tanács határozatát azonban mégiscsak kénytelen volt végrehajtani. Melchior keresve sem találhatott volna Gudénál alkalmasabb személyt, akitől a kolostori pletykákat kipuhatolhatta.

Így hát ezen a délutánon bátran lépte át az ivó küszöbét, hangos kiáltással köszöntötte Gudét, és kért egy kupával az apácák mentával kellemesen ízesített söréből.

Nem voltak itt sokan, néhány kötél-hegyi takács, egypár csizmadiasegéd és nyergesmester, az egyik hátsó asztalnál pedig egy külhoni kalmárt pillantott meg Melchior, akivel talán a feketefejűek céhházában rendezett mulatságokon találkozott néhány ízben. Ha jól emlékezett, Antwerpenből jött, és talán Wredének hívták.

– Patikárius úr, ezt a meglepetést! – rikkantotta el magát Gude üdvözlésképpen. – Már vagy egy hete nem láttuk. Kiszáradt a torka, igaz? Erre még én is tudok gyógyírt, sokkal jobbat, mint egy kupa mentasör.

– Vajon mit? – kérdezte Melchior.

– Két kupa mentasört, Szent Mihály áldásával főzve – válaszolta Gude, töltött is a hordóból, és a habzó kupákat letette a patikus elé.

– Ez ellen egy szavam sem lehet – nevetett Melchior.

Gude rögtön faggatni kezdte, hogyan cseperednek a gyerekek, mint szolgál Keterlyn asszony egészsége, és egyáltalán, mi újság a Kerekeskút utcában.

Miután Melchior mindenről részletesen beszámolt, biztosítva Gudét, hogy az ikrek szépen cseperednek, Keterlyn a legjobb kedvnek és egészségnek örvend, ő is érdeklődött az apácáknál történt eseményekről, és rögtön rákérdezett a szomorú esetre, Tobias Grote úr szerencsétlen balesetére és halálára.

– Ne is mondja, tegnap egész nap hullott a könnyem, mint a záporeső – válaszolta bánatosan a világi nővér. – Bizony, lezuhant és szörnyethalt, pedig milyen ügyes és értelmes ember volt, azt se lehet mondani, hogy benne járt volna a korban, hogy ideje letelt volna. Borzalmas egy história. Miért kell ilyen értelmetlen halált halnia bárkinek is?

– Erre én sem tudom a választ – hümmögte Melchior. – Na de mit hallottam magától a bíró úrtól, talán a nővérek, akik rátaláltak, maguk is látták, hogy arca eltorzult a rémülettől, mintha kísértetet látott volna.

– Jaj, így volt, bizony! – kiáltott fel Gude. – Az apácákat majd kitörte a frász, mikor meglátták.

– És ez nem elég – folytatta Melchior –, Grote úr halála előtt azt mesélte többeknek is a városban, hogy látta a Kerekeskút utca lidércet. Most mondd meg nekem, mit gondoljak erről én, aki egész életemben a Kerekeskút utcában laktam, és nem találkoztam egyetlen lidérccel, de még egy árva kobolddal sem?

– A patikárius úr annak a becstelen nőszemélynek a szellemére gondol? Ó, jaj, én is hallottam róla, de látni nem láttam, óvjanak meg ettől az angyalok!

– Arról lehet szó, igen – jelentette ki Melchior, bár pontosan nem emlékezett, miféle kísértetnek kellett az Unterrainer-házban garázdálkodnia. Fél füllel hallott ezt is, azt is.

– Bizony, bizony, senki nem tudhatja előre, miféle halál vár rá – sóhajtott föl Gude. Melchior ekkor oldalra pillantott, és tekintete váratlanul találkozott a flamand kereskedőével. Melchior összerezzent.

A flamand, aki a patikus érkezésekor söröskupája fölött gubbasztott, most fölemelte a fejét, és Melchiort nézte. Nem is nézte, inkább rátapadt pillantásával, egész lénye pattanásig feszült, mint az íj idege. Az összpontosít ennyire, aki görcsös igyekezettel hallgatózik. Amikor Melchior odanézett, a flamand gyorsan elkapta róla a tekintetét, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Melchior ne vette volna észre. Ez a bizonyos Wrede – Melchiornak ekkor eszébe jutott, hogy talán Cornelisnek hívták, Cornelis de Wredének – izgatottan próbálta kihallgatni beszélgetésüket. Melchior előrehajolva felé fordult, de a feketefejű rá se hederített. Láthatólag az ablak túloldalán ragadta meg valami a figyelmét, gyorsan kiürítette a kupáját, és távozott.

– Ez a feketefejű gyakori vendég itt? – kérdezte Melchior Gudétől.

– Az az úr, aki úgy beszél gyönyörű németséggel, mintha galambok fészkelnének a torkában? Nem, tegnap jött ide szaglászni, azelőtt nem láttam.

– Szaglászni? – kérdezte Melchior felélénkülve. – Mi után szaglászhatott itt?

– Azt én nem tudhatom, de egyre a kolostor körül kódorgott, aztán bejött az ivóba, hogy kapni-e itt sört – komolyan mondom, mint akinek nincs ki mind a négy kereke –, hogy kapni-e sört a kocsmában. Hát mondja meg nekem valaki, mégis, mi a jó búbánatot áruljunk itt, szopós malacokat, vagy mit? A tökkelütött fajtáját! Na de ezek a flamandok már mind ilyenek. Aztán meg – az ám, bizony, kérdezősködött a szerencsétlen toronyparancsnokról.

– Azt a mindenit! – dünnyögte Melchior. – Grote úr ismerőse lett volna?

– Nem tudom, Grote mindenesetre sosem említette.

– És mit kérdezett Grotéról?

– Hogy hogyan pottyant le a toronyból, és így tovább – csacsogta Gude.

– És vajon hogyan pottyant le onnan a toronyból? – kérdezte Melchior. – Ez engem is érdekelne.

– Az ég szerelmére, én talán végignéztem? – kiáltott föl Gude. – Jóval az esti mise után kellett történnie, mikor a kocsma már zárva volt, és a nővérek mind aludtak.

Gude elmondta, hogy Grote meglehetősen gyakran üldögélt itt, a nővérek kocsmájában, de biztosan máshová is eljárt, nehogy az apátnő megsejtse, hogy túlságosan gyakran issza itt a sörét ahelyett, hogy a kolostor udvarán tenné a dolgát. Gude azonban sosem látta a flamand feketefejűvel diskurálni, egyáltalán, azelőtt nem is látta azt az embert, tegnap járt itt először, aztán ma újra. Melchior megint megpróbálta a kísértetre terelni a szót, de a nyergesmesterek újabb sört rendeltek. Melchior még rákérdezett, nem mondott-e Grote halála előtt bármit is Gudénak a kísértetekről, de Gude úgy bámult rá, mint egy félkegyelműre. Melchior gyorsan rávágta, hogy csak úgy, minden különösebb ok nélkül érdeklődött. Gude elég pletykás nőszemély hírében állt. Néha ennek hasznát vette, arra viszont semmi szüksége nem volt, hogy mindenféle mendemondák keringjenek róla a városban.

Kilépett az ivóból, és mielőtt hazaindult volna, úgy döntött, hogy szétnéz még egy kicsit a Quad Dack-toronynál. Innen, az udvarról, a régi városfal mögül nézve valóban nem tűnt valami magasnak a gyilokjáró, de tisztában volt vele, mennyire csalóka a magasság megítélése lentről. A Quad Dack-toronyba csak a kolostor udvaráról lehetett bejutni, Melchior indult is, megmászta a lépcsőt, és nekifeszült a nagy, nehéz, kattogó ajtónak. Jól sejtette, az ajtó zárva volt, és néhány ács, aki a kolostor fáskamrájánál dolgozott, leplezetlen kíváncsisággal szemlélte próbálkozását. Nem volt mindennapi látvány, hogy a város patikusa föl akar mászni a városfalra. Melchior azonban továbbment az apácák szaunája mögé a következő toronyhoz, mert úgy látta, hogy annak az ajtaja egy résnyire nyitva van. Ezt a tornyot egyszerűen Szauna-toronynak is nevezték, a Quad Dacknál sokkal keskenyebb volt, és kevésbé ellenálló, de lehetett is, mert Melchior hadászati ismeretei alapján a Quad Dack és a Szaunatorony után következő, az Apáca-torony is fel volt szerelve ágyúkkal. Két masszívabb ágyútornyot nem volt érdemes túl közel építeni egymáshoz. A Quad Dacknak valójában nagynak és erősnek kellett lennie, de a Quad Dack nevet hézagos, beázó tetejével érdemelte ki, melynek javíttatására az apácáknak nem sikerült a szükséges pénzt előteremteniük. Olykor-olykor „Grote tornyának” is nevezték, de a városiak többnyire inkább Quad Dack-torony néven ismerték.

A Szauna-torony közelében állt még néhány omladozó fáskamra és az apácák szaunája, melyet Melchior emlékezete szerint a városi tanács már rég le akart bontatni, hogy hozzá lehessen férni a városfalhoz, ami már igencsak rászorult a megerősítésre és magasításra. Az apácák ezt érthető módon ellenezték. A szauna mögött ismét az apácák kertjei következtek, melyek elnyúltak egészen a Dómhegy aljáig, az Apáca kapuig. Ám Melchior bátran odament a Szaunatoronyhoz, résnyire nyitotta az ajtót, és bekiabált, hogy otthon van-e valaki. Jött is egy sánta, vén, kiszolgált toronyőr, morogva, hogy minek zargatják őt idegenek evés közben, de aztán megismerte a patikust. Melchior kertelés nélkül megkérdezte, szétnézhet-e egy kicsit a gyilokjárón, ám az őr azt felelte, tűnjön onnét, amíg ezt szépszerével megteheti. Ám mikor Melchior a sánta, fájós lábára egy jó és olcsó kenőcsöt ajánlott, a férfi valamelyest megenyhült. Melchior váltott még vele néhány szót, és megtudta, hogy a Tobias Grote által őrzött torony kulcsai most az apácáknál vannak, amíg a városi tanács új toronyparancsnokot nem talál. De amikor Grote a toronyban volt, általában nem zárta be az alsó ajtót. A Quad Dack- és az Apácamögöttes-torony közti gyilokjáróra innen csak a Quad Dack-toronyból lehetett feljutni.

Mikor Melchior megígérte, hogy másnap küld a kenőcsből – csak ki nem kotyogja az őr a dolgot a városi doktornak, így ő sem említi senkinek, hogy felengedték a gyilokjáróra –, a vén katona legyintett, hogy bámészkodjék csak a patikus, amennyit akar. Melchior ezután felment a lépcsőn, és végigjárta a gyilokjárót, ami itt ugyanolyan magasan volt, mint a Quad Dacknál. A mellvéd is ugyanolyan magas volt, a hasánál följebb ért.

– Hogyan zuhanhatott le innen? – kérdezte Melchior, mire a toronyőr azt válaszolta, hogy ha kellően részeg az ember, semmi sem lehetetlen.

– Korábban senkivel nem fordult ilyen elő – jegyezte meg a Szauna-torony parancsnoka. – Nekem sem fér a fejembe, hogyan eshetett olyan szerencsétlenül. Azon az éjszakán történt, ugye, mikor zuhogott az eső, és köd szállt a városra.

Melchior kipróbálta, hogy milyen, ha megbotlik, és ráesik a mellvédre, az a veszély azonban nem állt fönn, hogy netalán lezuhanna. Való igaz, ha a toronyparancsnok fel talált volna mászni a mellvédre, hogy kihajolva vegye szemügyre, van-e valami a Quad Dack keleti oldala mögött, a kolostor udvarán, akkor talán…

– Végül is mindenféle baleset előfordulhat – magyarázta a parancsnok. – Az ember észre se veszi, és máris megcsúszott a lába, hogy mást ne mondjak. Hiszen a ködben csúszós volt minden. Talán leejtette a fáklyáját, és.

– A fáklyáját? – kapott a szón Melchior. – Igaz is, kellett hogy legyen nála fáklya. Nincs túl sok értelme sötétben sétálgatni a városfalon. De volt ott lenn fáklya, ahol megtalálták a holttestét?

– Én azt honnan tudjam? – vágta rá mogorván a toronyparancsnok. – Innen nem látok le a két fal közé.

– Ez igaz – hümmögte Melchior válaszként.

– Hiszen a város meg akarja magasítani és erősíteni itt a városfalat – ecsetelte a férfi. – Mindenféle építőmesterek jönnek az utóbbi időben méricskélni, és az a hogyishívják, Greyssenhagen is itt járt, állítólag nagyon ért a falakhoz és ágyúkhoz, a városi tanács felkérésére jött, magyarázott is valamit Groténak.

– Vajon mit? – kérdezte szerényen Melchior.

Azt ő is hallotta, hogy Jackewolde ura valóban nagy szaktekintélynek számított a hadászati építészet terén. Talán épp ez a lovag volt az, aki valahol délen közreműködött egy lovagrendi erődítmény építésében? És ha ő hajlandó bármit is előmozdítani a város javára, azt biztosan jó pénzért teszi.

– Én ugyan nem hallottam ilyesmit – felelte bosszúsan a toronyparancsnok. – Veszekedett szegény Grotéval, egyre hadonászott, biztos valami olyasmire gondolt, hogy gyenge a torony védelme. De kérdezze csak meg a városi tanácsot!

Melchior bólogatott, és felpillantva ismét meglátta a flamand kereskedőt, de Wredét. Az kilépett az apácák szaunája mögül, majd hirtelen megtorpant, mikor a városfalon észrevette a patikáriust. Gyorsan sarkon fordult, és újra eltűnt a szauna mögött.

De a toronyparancsnok egyre csak mondta a magáét, hogy milyen különös az ember élete, a csatában megmenekül, szúrják bár dárdával és pikával, aprítsák szekercével, saját otthonában meg aztán megcsúszik a lába, erre szerencsétlenül lebucskázik, vagy mi, aztán ennyi volt, kegyelmezzen az Úr a lelkének!

Melchior egyetértett vele. Ez több volt, mint különös, és még furcsább volt a rémült grimasz a halott toronyparancsnok arcán.